Közösségi reziliencia és segítségnyújtás – a vörösiszap-katasztrófa károsultjainak hosszú távú vizsgálata példáján

BARTAL ANNA MÁRIA – KMETTY ZOLTÁN

A katasztrófák egyik legsúlyosabb következménye a társadalmi támogató kapcsolatok zavara, vagy még inkább, azok elvesztése. Tanulmányunkban a segítő kapcsolatokat mint a közösségi reziliencia erőforrás attribútumait vizsgáltuk a vörösiszap-katasztrófa közvetlen (180 fő) és közvetett (180 fő) károsultjainak személyes megkérdezésen alapuló, 2013-ra és 2020-ra vonatkozó adatfelvételei alapján.
A segítségnyújtási aktivitásokat négy típus szerint tipizáltuk és modelláltuk: a reciprok, a donor, a recipiens és a hiányos/kiilleszkedő. A 2010-ben, a katasztrófa idején – a rekonstruált adatok alapján – egy magas segítségnyújtási aktivitást és egy erős reciprok-donor típusú segítségnyújtási modellt azonosítottunk. Ezzel szemben, a 2013-as adatfelvétel idején már alacsony segítségnyújtási aktivitás mellett egy hiányos/kiilleszkedő-reciprok modellt, míg 2020-ban pedig közepes aktivitás mellett, egy reciprok-hiányos/kiilleszkedő modellt találtunk. Azt, hogy az egyes vizsgált időszakokban milyen segítségnyújtási modell jött létre, változó erősséggel, de leginkább a katasztrófa károsultság (közvetlen és közvetett) jellege befolyásolta. Ugyanakkor 2020-ban a lakóhely, az életkor és a gazdasági aktivitás már hasonló erősséggel befolyásolta a segítségnyújtási kapcsolatok típusait, mint a katasztrófa-károsultság jellege. Mindezek alapján úgy láttuk, hogy a közösségek 2010-ben a vörösiszap-katasztrófára, 2020-ban pedig a Covid-19 járvány első hullámára reziliensen, a segítőkapcsolatok aktivizálásával reagáltak.