A Kádár-korszak elején, az 1960-as években a kapitalista társadalmak válságjelenségeként értékelték a szervezett bűnözést, viszont a ’80-as években már a modernizáció nem kívánt melléktermékeként, pontosabban a turizmus és a második gazdaság nem várt következményeiként tekintettek rá.
A Kádár-korszak gyári munkásaival foglalkozó történeti munkák leginkább egyes üzemeken vagy egy-egy településen keresztül mutatták be és elemezték a dolgozók hétköznapjait (Horváth 2004, Bartha 2009, Horváth et al. 2003). Az alábbi írásomban ugyanezt az utat kívánom követni, csak a Csepel Autógyár munkásairól kívánok beszélni. Egyfelől azért, mert a szakirodalom alapján igazolva látom Kemény István nézetét (Kozák, Kemény 1970, Kemény, Kozák 1971), miszerint korántsem egységes, hanem gyárak szerint elkülönült és változó képet adó „munkásságokról” beszélhetünk a korszakban. Másfelől témám, az üzemi munkások fusizása, habár országos szinten megfigyelhető volt, de országrészenként eltérő lehetőségekkel valósult meg.
