A bizalom a társadalomtudományok egyik olyan kutatási területe, ami komplex, alaposan kidolgozott elméleti megközelítésekkel rendelkezik, ugyanakkor empirikus eszközrendszere kevésbé áll szilárd lábakon. Az általánosított bizalom kérdőíves vizsgálatának legelterjedtebb eszköze a szakirodalomban gyakran csak „standard” bizalomkérdésnek nevezett formula, amely a következőképpen hangzik: „Általánosságban Ön mit mondana? A legtöbb emberben meg lehet bízni, vagy inkább azt, hogy nem lehetünk elég óvatosak az emberi kapcsolatokban?” A tanulmány célja ennek a standard kérdőíves mérőeszköznek a vizsgálata a megbízhatóság és az érvényesség dimenziói mentén. Elemzésünk során különböző nemzetközi felmérések magyar adatfelvételeit használjuk. Eredményeink komoly érvényességi problémákat jeleznek, a standard kérdés ugyanis gyengébb összefüggést mutat olyan további változókkal, amelyekkel a bizalom koncepciójából következően lényegesen szorosabb kapcsolatot feltételezhetnénk.
A korai „cigánykutatás”, a romológia, később az antropológiai „ciganológia” látható és rejtett folyamata magában rejtett egy megértési állapotváltozást a kritikai megértéstudomány és a lokális csoportlélektan lankái között (kezdve a mesekutatástól, a tánckutatáson, szegénységkutatásokon, szegregációs vizsgálatokon, részvételi akció-módszertanon túl), egészen a cigányságkutatás zenetudományi megújulásáig, innovációjáig. A „mi és mások” mint az alteritás és identitás szakterminológiai aspektusa immár túlmutat a „nemzetiség”-, kisebbség-, ismeret- és terepkutatásokban, összehasonlító aspektusok révén elnyert komplexebb vizsgálatok felé, melyekben a narratív fordulatok (mese, tánc, képzőművészet, nyilvánosság, vallásosság, közösség- feltárások változatai) közelebb juthattak (a politikai és tudományos pragmatika révén) a megértő üzemmódok új korszakát előre jelző irányokig. Ennek feltárása lenne a cél, fókuszában az irányváltás zenei aspektusával, a stiláris nóvumokkal, a hangszerek és előadási kultúrák világzenei nyitottságaival, melyek azonban még hordozzák a rávetítés vagy ismerettartalom, én-elbeszélés és narratív identitások új korszakának jegyeit. A „honnan jött?” kérdésre keresett válaszok mellé a „merre tart” esélyeit latolgató elgondolás ad(hat) időleges megfejtést. Ez lenne tematikus kísérletem célja és részben vázlata is.
Gyakorlatban szerzett kutatási, együttműködési tapasztalatainkat mutatjuk be ebben az írásban egy hajléktalanság és pszichoszociális fogyatékosság témájú kutatási projektből, amit magyar egyetemi keretek között végeztünk hárman, egy egyetemi hallgató és két tapasztalati szakértő, érintett kutatótárs. Érvelünk a szociális szolgáltatásokat igénybe vevő, hátrányos helyzetű emberek kutató-szerepben való gyakoribb bevonása mellett olyan kutatásokban, amik hátrányos helyzetű emberekről és a szociális szolgáltatásokról szólnak. Ehhez kiemelünk előnyöket és kihívásokat az ilyen bevonással kapcsolatban, és megfogalmazunk néhány gyakorlati javaslatot főleg olyanok számára, akik kezdők ezen a területen.
