Ukrajna és azon belül Kárpátalja a 2013/2014-es események (a Janukovics elnök megbuktatásához vezető „méltóság forradalma”, a Krím félsziget Oroszország általi megszállása, az egész Európa biztonságát veszélyeztető és gazdasági fejlődését visszavető kelet-ukrajnai fegyveres konfliktus kitörése) következtében egyre több változást él át. Az országban uralkodó politikai, gazdasági, katonai krízis következtében Kárpátalja és az itt élő magyar közösség egyre inkább az érdeklődés fókuszába került Magyarországon és Ukrajnában egyaránt. Ezt az érdeklődést jelzi, hogy 2015 és 2017 között a térségben több kutatás is zajlott.
TÁTRAI PATRIK – MOLNÁR JÓZSEF – MOLNÁR D. ISTVÁN – KOVÁLY KATALIN – ERŐSS ÁGNES – FERENC VIKTÓRIA – RÁKÓCZI KRISZTIÁN
A legutóbbi, 2001-es ukrán népszámlálás szerint Kárpátalján 152 ezer fő vallotta magát magyar nemzetiségűnek, azonban az azóta eltelt időszak népesedési és etnikai viszonyairól nagyon keveset tudni. Különösen a magyar lakosság kivándorlása az, aminek számbavétele nehézséget jelent, és aminek a jelentősége a 2010-es években – elsősorban a 2014-ben Kelet-Ukrajnában kirobbant fegyveres konfliktus hatására – megnövekedett. Éppen ezért jelen tanulmányban különböző adatforrások: az ukrán és magyar hivatalos statisztikai adatok, valamint két reprezentatív felmérés eredményeit bemutatva keressük a választ arra, hogy hogyan alakult a legutóbbi népszámlálás óta a kárpátaljai magyarok állandó és ideiglenes migrációja, és hogy mindez hogyan befolyásolta a kárpátaljai magyarság létszámát.
Az adatbázisok összehasonlítása rávilágított arra, hogy a különböző módszertannal, különböző aktorok által gyűjtött adatok jelentősen eltérő képet festenek az – egyébként meglehetősen komplex – migrációs folyamatokról. A reprezentatív felmérések szerint, amelyek módszertanuknál fogva vélhetően jobban tükrözik a mobilitás nagyságrendjét, a kivándorolt magyarok száma 2001 óta 9–14 ezer fő; ez alapján 2017 elején a kárpátaljai magyarok létszáma 130 ezer körül lehetett.
A tanulmány célja, hogy a kárpátaljai üzleti környezet bemutatásával, valamint egy sajátos szektor (hitelszövetkezetek) kiemelése révén bemutatásra kerüljenek az elmúlt években megjelenő vállalkozások versenyképességét javító magyarországi gazdasági támogatások sajátosságai. A tanulmány készítésének az időszakában még nem áll rendelkezésre olyan mértékű statisztikai adat, hogy egzakt módon bemutassuk a támogatások hatásfokát, viszont az első évek tapasztalatai alapján le tudjuk szűrni azokat a devianciákat, kisebb kiigazításra szükséges elemeket, amelyek javíthatják a tervek megvalósulását. Másik oldalról – s ez jelenti a tanulmány központi súlyát – az a szerzők meglátása, hogy fontos a vissza nem térítendő támogatásokon túl olyan mikro, kvázi szövetkezeti hitelek folyósítása is, ami a gazdaságélénkítés folyamatát önjáróvá teszi, s ezzel hosszabb távra biztosítja a mikro-, kis- és középvállalkozások tőkeellátottságának fokozását. Erre jó eszköz lehet az Ukrajnában már elterjedt, Kárpátalján is honos, de a magyar térségben, napjainkban, nem jellemző hitelszövetkezeti rendszer felélesztése, s a gazdasági rendszerünkbe való beágyazottságának a javítása. E rendszer helyzetértékelését és jövőre vonatkozó elvi javaslatait fogalmazza meg ez az írás.
Egy rövid történelmi bemutatást követően a cikk a szlovákiai (Felvidék) és ukrajnai (Kárpátalja) magyarlakta területek falusi turizmusának fejlődésére és annak perspektíváira összpontosít. A kutatás több szakaszban valósult meg: 1) a témával kapcsolatos szakirodalom áttekintése; 2) a falusi vendégfogadók felkutatása; 3) a falusi turizmussal kapcsolatos vendégfogadói kör felmérésére szolgáló kérdőív összeállítása, kitöltetése Kárpátalján és Felvidéken; 4) az adatok feldolgozása, kiértékelése.
Az empirikus kutatás fő célja volt összehasonlítani a felvidéki kérdőíves felmérés eredményeit a kárpátaljai adatokkal, melyek alapján kimutathatjuk a térben és a különböző államok hatásai alatt fejlődött területek falusi turizmusában rejlő hasonlóságokat és különbségeket.
A nyelvi tájkép változása különösen érzékenyen érinti a kisebbségi helyzetben lévő lakosokat, akik ennek köszönhetően akár ki is szorulhatnak a virtuális nyelvhasználati térből. A nyelvi tájkép nemcsak egy terület vagy régió lakosságának nyelvi vitalitását jelzi, hanem akár a valóságbeli nyelvi etnicitást is tükrözheti. A nyelvi kiírások két alapfunkciója és a nyelvi tájkép elemeit magyarázó modellek mellett azonban a nyelven kívüli tényezők sem hanyagolhatók el. Ilyen tényező egy-egy térség, kisebb régió gazdasági, esetünkben turisztikai fejlődése. A megnövekedett többségi lakosok turisztikai kereslete számos olyan jelenséget hív elő a kisebbség által lakott területen, amelyek mindenképpen jelentős hatást gyakorolnak a kisebbségi terület nyelvi tájképére.
Jelen tanulmányomban arra szeretnék rávilágítani, hogy az adott terület nyelvi tájképének alakulására milyen hatást fejt(het) ki egy kistérségi gazdasági beruházás. A nyelvi tájképben bekövetkezett változást a Hodinka Antal Nyelvészeti Kutatóközpont 2011–2012. évi fényképes adatbázisa és a 2016 februárja és szeptembere, illetve 2017 hasonló időszakának saját magam általi megfigyelése és fényképes rögzítése alapján szeretném bemutatni.
A tanulmány nyelv és gazdaság összefüggésében vizsgálja Kárpátalja jellemzően magyarok lakta részeinek nyelvi tájképét. Azt mutatjuk be, hogyan jelenik meg a területen a nagy presztízzsel rendelkező világnyelv, az angol, illetve az egykori Szovjetunió közvetítő nyelve, az orosz. Bemutatjuk, hogy a gazdasági realitások miképp írhatják felül a kisebbségi közösség nacionalizmusát, illetve utalunk arra, hogy a nemzeti kisebbség nyelvmegtartását támogató nyelvpolitika nem lehet sikeres, ha nem jár együtt a gazdaság fejlesztésével. Hipotézisünk szerint ha többnyelvű környezetben javítani szeretnénk a kárpátaljai magyarok gazdasági helyzetén, akkor nyelvoktatás az egyik olyan terület, ahová feltétlenül szükséges invesztálni.
Az utóbbi évtizedek társadalomföldrajzi kutatásai behatóan foglalkoznak a köztér és a politika viszonyának elemzésével (Massey 1994, Mitchell 2003). Ezen kutatások feltárták, hogy a város köztérnevekből, szobrokból és emlékművekből álló szimbolikus tere egy-egy politikai fordulat alkalmával jelentősen átalakul (Light 2004).
Az Euromajdant követően, 2015-ben került elfogadásra Ukrajnában az ún. „kommunizmustalanító törvénycsomag”, amely minden korábbinál átfogóbban rendelkezett a szovjet múlt szimbólumainak közterekből való kötelező száműzéséről. A dekommunizáció kiterjedt a település- és köztérnevek mellett a városi tér egyéb elemeire, jelentősen átformálva azok arculatát. Jelen kutatás homlokterében a dekommunizáció térbeli vonatkozásainak vizsgálata áll. Célunk annak áttekintése, hogy a dekommunizáció nyomán milyen fő változások következtek be egyrészt az ukrán fővárosban, Kijevben és ezzel párhuzamosan az ország politikailag és gazdaságilag egyaránt perifériáján lévő Kárpátalja település- és köztérneveiben. Vizsgálatunk másik célja – Ungvár, a Beregszászi járás és Beregszász város példáján – rávilágítani arra, hogy a dekommunizáció nyomán hogyan valósul meg a lokális emlékezet térbeli reprezentációja.
2017 tavaszán 338 kárpátaljai gyakorló pedagógus között végeztünk felmérést anyagi és szakmai elégedettségükről, illetve a migrációval kapcsolatos terveikről. A kutatási eredmények rámutattak, hogy az egyik legsúlyosabb probléma az alacsony keresetekkel van összefüggésben. A migrációt fontolgatók leginkább az anyagi elégedetlenség miatt hagynák el az országot, ezt követően a családi, párkapcsolati okok a mérvadók. Szakmai kiégésről azonban nem beszélhetünk a pedagógusok között. A megkérdezettek 72%-a, bár elégedetlen helyzetével, nem gondolkodik a kitelepedésen, vagy elutasítja ennek a gondolatát is. A veszélyeztetettebb kategóriát az a 84 fő jelenti (25%), akinek már vannak elképzelései a kitelepedéssel kapcsolatban, illetve az az 5 fő (2%) aki már konkrét lépéseket is tett. Ebben a két kategóriában főleg a fiatalabb pedagógusok képviseltetik magukat. A legfontosabb célországnak Magyarország számít. A maradók és a menni szándékozók között is magas a magyar állampolgársággal rendelkezők aránya, ezért ezt nem tekinthetjük a kivándorlás egyértelmű katalizátorának a pedagógusok között.
A válságszociológia alapkérdése, hogy vajon mely egyéni és társadalmi faktorok kombinációja határozza meg a túlélést egy élet-halál helyzetben? Ilyen élet-halál helyzetre alkalmas példa a Titanic katasztrófája.
A Titanic 1914. április 14-én ütközött neki egy jéghegynek, majd 2 óra és 40 perc leforgása alatt elmerült az Atlanti-óceán habjaiban, okozva ezzel 1517 ember, azaz utasai közel 2/3-ának (teljes létszámuk, legénységgel együtt: 2223 fő volt) halálát. Ez volt a boldog békeidők történelmében a leghíresebbé vált tengeri katasztrófa. Annál is inkább, mert korában élen járó technikai felszereltsége, tapasztalt legénysége miatt általánosan elterjedt volt a gondolat, miszerint a Titanic „elsüllyeszthetetlen”. Napjainkban is valóságos mítosz lengi körül a katasztrófát.
