A posztszocialista térség országaiban az 1989 utáni társadalmi átalakulások egyik fontos kérdése az volt, hogy az olyan nagy állami rendszerek, mint az iskola, az egészségügy, a szociális ellátás, hogyan alakulnak át, hogyan próbálnak megfelelni a változó társadalmi elvárásoknak. A romániai társadalmi átmenetet általában az jellemzi, hogy az ilyen nagy intézményi szerkezetek átalakulása időben nagyon elhúzódott. Különösen érvényes ez az iskolarendszerre (értem ez alatt a kötelező oktatást. Ezen a területen az úgynevezett reformok több lépcsőben, többszöri „nekifutással” történtek, és mind a mai napig azt lehet mondani, hogy az iskolarendszer az útkeresés állapotában van.
A meseirodalom számos olyan történetet ismer, amelyben a legifjabb királyfi fivéreit megelőzve győzi le a sárkányt, vagy a szegényember legkisebb fia nyeri el a királylány kezét és kapja meg a fél országot. Ezek a történetek azért öröklődnek generációról generációra, mert jó azt hinni, hogy a nehézségek és az esetleges hátrányok leküzdhetők, néha az is nyerhet, akinek erre látszólag a legkevesebb az esélye. A társadalomtudományi irodalmat olvasva sajnos már kevésbé derűs a kép. Több kutató szerint már az is éppen elég hátrányt jelent, ha valakinek több testvére van, de legkisebb fiúként harcba szállni a királyságért, reménytelen vállalkozás. A szakirodalom nagyobbik része azt állítja, hogy minél nagyobb a család és valaki minél később születik ebbe a családba, annál nagyobb hátránnyal indul az életben.
A relatív szegénység jellemzője a deprivált állapot, melyben a háztartások nem képesek egy időpontban minden szükségletüket fedezni, vagyis kiadásaik kiegyenlítésének egy részét megpróbálják átcsoportosítani, és egy későbbi időpontban rendezni, így adósságuk, hátralékuk keletkezik. A relatív szegénység tehát jól szemléltethető a rendszeres közüzemi kiadásokban jelentkező adósságok vizsgálatával. A közüzemi hátralékossággal a hazai társadalomkutatás csupán a rendszerváltás után kezdett intenzívebben foglalkozni, ettől kezdve évről évre növekszik a szakadék a társadalom felső és alsó decilise között jövedelmi szempontból (Béres 2012).
A Kádár-korszak elején, az 1960-as években a kapitalista társadalmak válságjelenségeként értékelték a szervezett bűnözést, viszont a ’80-as években már a modernizáció nem kívánt melléktermékeként, pontosabban a turizmus és a második gazdaság nem várt következményeiként tekintettek rá.
A székelyföldi Felcsík kistérségben az Európai Unióhoz való csatlakozás után egyre több fejlesztési projekt irányul a hagyományok újjáélesztésére, a történelmi múlt reprezentációját képező tárgyi és térbeli elemek restaurálására, rekonstruálására. Társadalomkutatók és kulturális szakemberek körében kialakulóban van egy olyan szakmai diskurzus, amely a közös történelmi és kulturális jegyek fejlesztéspolitikában alkalmazható jellegét hangsúlyozza. Doktori kutatásom során ezt a jelenséget szeretném megvizsgálni a közösség térhez kapcsolódó identitásának elemzése révén, amelyet a Serge Moscovici szociális reprezentáció-elméletének keretébe helyezek. Úgy gondolom, hogy a Felcsík kistérség közösségének téralapú identitása egy csoporttudást, csoportviselkedést, csoportvalóságot képvisel, amelynek elemzéséhez fontos megvizsgálni annak gazdasági, kulturális és szimbolikus dimenzióit.
Az elmúlt évtizedek társadalmi-gazdasági változásai; a globalizáció folyamata, az információs társadalom létrejötte alapjaiban strukturálta át a mindennapjainkat (Beck 2003; Szarvák 2004; Gábor 2012; Somlai 2012). A társadalmi egyenlőtlenségek egy új dimenziója jelent meg az IKT eszközök, valamint az internet terjedésének következtében. A továbbiakban ezen új egyenlőtlenség, a digitális egyenlőtlenség rövid bemutatására teszünk kísérletet; az 1995 után születettek közötti digitális egyenlőtlenségeket vizsgáljuk a Magyar Ifjúság 2012 adatbázisa alapján.
Az iskolával foglalkozó kutatókat főként az érdekli, mi történik az általános iskolába való belépés előtt, illetve az onnan való kilépés után, azzal, hogy mi zajlik e két esemény között már kevésbé.1 Ennek egyrészt módszertani okai vannak, hiszen a rejtett tanterv, az iskola életének, belső világának feltárása sok szempontból problémás terület. Másrészt mindenki járt iskolába, így a legtöbben úgy vélik, hogy pontosan tudják, mi zajlik az iskola falai között. Azonban ma sem tudjuk azt, hogy pontosan mi is játszódik le az iskolában, ami jelentősen megnehezíti az oktatáspolitikusok, tantervkészítők és a pedagógusok munkáját.
Napjainkban a fejlett országokban a család változásainak vizsgálata kapcsán a demográfusok gyakran a család válságáról beszélnek. Az ezt bemutató érvek között első helyen említik a házasságok számának csökkenését és az élettársi kapcsolatok elterjedését. Olyan kedvezőtlen demográfiai tendenciákat látnak a házasodási kedv csökkenésének a következményeként, mint például a termékenység visszaesése, a gyermekvállalás időbeli eltolódása, tartós párkapcsolat nélkül élők számának növekedése.
Politikai színtereken, a nemzetközi joggyakorlatban, valamint a közéletben is az etnikai identitás és kisebbségi identitás gyakran összemosódik. A kisebbségek helyzetének megítélése politikai, társadalmi és kulturális kérdés. Ennek a komplex megítélésnek a következménye, hogy az Európai Unió országainak egyikében sem alakulnak zökkenőmentesen azok a törekvések, amelyek célja a romák integrálása, életminőségének javítása.
Milyen mértékben befolyásolja a társadalmi mobilitás az életesélyeket s hogyan jelenik meg mindez az oktatás szűrőjén keresztül? Vajon a bolognai folyamat felsőoktatásban megjelenő mobilizáló hatása valóban nyitott lehetőségeket kínál az európai – és ezen belül kifejezetten a magyar – tanulni vágyó fiatal generációknak, vagy az eredetileg kitűzött célok áldozatul estek a szigorú gazdasági tényezőknek? Érvényesül-e az oktatás társadalmi mobilitást generáló – felfelé lépés lehetőségét feltáró – hatása?
