Metszetek - Társadalomtudományi folyóirat

2014/1. szám

Előhang a rovat tanulmányaihoz

A. Gergely András

A történeti antropológia – triviálisan szólva – hármas negációba foglalt tudásterület. Nem szimplán történettudomány, nem antropológia, és nem is az antropológia története. Valami más, többjelentésű (poliszemikus) fogalom, ilyennek tekintik művelői és históriájának vagy képviselőinek iskolái, irányzatai is. Olyasféle jelentéstér, melyben a fogalmi tartományok maguk is plurális definíciókból, gondolkodástörténeti hagyományokból, elnevezési újításokból állnak össze, s nem is mindig harcolnak azért, hogy megkülönböztessék magukat a társ-tudások törekvéseitől, narratíváitól.

A történeti antropológia nem egyfajta „ősfelfogásból” vagy „alapjelentésből” formálódott, hanem az eltérő, de hangoltságukban és tematikus vagy módszertani specifikumaikban megkülönböztetett aspektusokból konstruálta önmagát. Mint a legtöbb tudományterület, levált egyes társairól, csatlakozott másokhoz, szűkítette és tisztította módszertanát, vagy épp gazdagította más metodikákból, átvett és alkalmazott lehetséges nézőpontokat vagy eljárásokat, s amennyire lehetett, intézményesült is. Hol mikrotörténetírásként, hol fókuszált szokáskutatási területként, vagy mindennapiság-vizsgálatként, helyenként mentalitáshistóriaként, máskor visszatekintő szándékú kortárs narratológiaként, egyébkor az antropológia ágazatainak egyik alkalmazott területeként, s megint máskor a kultúratörténet történeti tudományba ékelt specifikus terrénumaként jelenik meg. Tudománytörténeti áttekintése, nemzetközi státusza, nagyobb korszakai és iskolái részint árnyaltan bemutatottak (lásd Szijártó 2000, 1996; Sebők 2000; Davies 1981; Darnton 1987; Burke 1991, 1992; Klaniczay 1990; Revel 1996; Sonkoly – Czoch 2000; Le Roy Ladurie 1975), részint maguk a történészek és antropológusok által is folyamatosan vitatottak. Nem utolsósorban azért, mert ha magát az antropológiai tudástermelést nem pusztán a szóbeliség és írásbeliség sajátlagos „fordítás-gyűjteményének” tekintjük, vagy muzealizált magánközléseknek, esetleg narratív vallomásoknak, akkor minduntalan kíséri a feltárás, megismerés és elbeszélés módja is. Kultúra és létmódok iránt érdeklődő antropológus, aki javarészt (elemzési témaválasztás és adatgyűjtés terén mintegy kilencven százalékban) a jelenlét, a közvetlen megfigyelés, az élményközeli interpretációk híveként mutatkozik, szinte értő szóra is alig találhatna a múlt veretes értékeit, kijelölt paramétereit, struktúráit, ma már definiálható folyamatait adatszerű pontossággal áttekinteni képes és hajlamos történész beállítódásával. S fordítva, ha a néprajzi, jelenkorkutatási, aktuáltörténeti leképezés csak alig tekinthet vissza a történeti időben, ha nem „olvas belőle” jól strukturálható ismereteket, és sokkalta inkább az időben legközelebbi történések érdeklik, mint a jelenbe csak félénken kalandozó történészt…, akkor az áthallások, eszközbeli és módszertani értékek alig-alig lehetnek kompatibilisak közöttük.

Konok kisebbségi olvasat

A. Gergely András

„Mert ha valaki úgy beszél, mint egy beszélő, az annyit jelent, hogy már érzi és megéli a kultúra legbenső lényegét, behatolt legrejtettebb zugaiba, eljutott történelmének és mitológiájának gyökeréhez, átjárják tabui, reflexei, vágyai és ősi szorongásai. Hogy a lehető legteljesebb módon gyökeres macsigengává változik, egyvalakivé abból a réges-régi nemzetségből, aki (...) hazám őserdeit járva, hozta-vitte az anekdotákat, meséket, a fantasztikus történeteket, pletykákat, tréfákat, közösséggé formálva általuk azt a szétszórt lényekből álló népet, és elevenen tartva közöttük az összetartozás érzését, hogy testvéri és egységes valamit alkossanak”.
(Mario Vargas Llosa: A beszélő. Magvető, Budapest, 1993:236.)  

Narratív előhang

Vargas Llosa rövidre fogott elbeszélése a Beszélő feladatáról, a vállalásról és a narratíva kényszeréről nemcsak a kulturális antropológia művelőinek feladattudatáról, az etnikai kultúra, közösségiség és morális felelősség dilemmáiról tanít elfogadóan gondolkodni, hanem a szó, a logosz erejéről, leíró értelmű felelősségéről, nyelvi eszközzel megőrzött hagyománykövetésről is, másképpen kifejezve arról a konstruktív, valóságteremtő hatalomról is, melynek elnyerése részint kegyelmi állapot, felkentség, elhivatottság tudása, részint pedig fakad, gyökerezik abban a mindenkori miliőben, melyben élnünk adatott. Amikor a történeti antropológia toposzai között keresgél vagy „rátalál” a kutató, szinte kétségtelen hatásként, erőforrásként és esszenciaként akad rá a nem pusztán filológiai vagy textualista, historikus vagy textualista felfogásmódokra. Ha az analitikus szándék mellett a toposzok, trópusok (v.ö. szókép, képes kifejezés, átvitt értelmű tudás) tanulságát, s prezentációs formaként a kiválasztott historikus tények empirikus alkalmazását közvetíti, talán akkor vezet útja a legközvetlenebbül a történeti antropológia felé. Adatok közlése mellett/helyett ilyenkor teszi teljessé a jelentést (azzal is, hogy tulajdonít neki valami ilyesmit, keretezi, kontextualizálja), ténylegesen nem csupán a nyelviség révén érvényesít közléseket, hanem a nyelven túli, tényeken inneni narratívák felől próbál rápillantani az eseti történésre. A nyelv révén teremt, s ekként előbb, mint a cselekvés maga.

A délszláv háború emlékezete a kopácsi magyar emlékezetközösségben

Baumann Tímea

A tanulmányban doktori disszertációm egy fejezete olvasható, melynek célja, hogy egy emlékezetközösség társadalmi gyakorlatait, illetve az emlékezetközösség sajátjának tekinthető társadalmi emlékezet alakulását vizsgálja és elemezze. A társadalmi emlékezet tárgya az 1991 és 1995 zajlott, Jugoszlávia felbomlását kísérő ún. délszláv háború horvátországi baranjai eseményei és azok (egyéni és társadalmi) következményei. A kutatás alanyai pedig egy mikroközösség tagjai: a horvátországi Baranjában, Kopácson (horvát nevén Kopačevo) élő, magukat zömében magyar nemzetiségűnek valló emberek.  
Írásomban a terepmunkám során résztvevő megfigyeléseimen, illetve narratív biográfiai és félig-strukturált interjúkon keresztül szeretném vizsgálni azt, hogy milyen emlékek merültek fel az elbeszélésekben és miket hallgattak el. Ehhez kiemeltem az interjúkból azokat a narratív sémákat (lásd Gergen-Gergen, 2001), amelyek visszatérő témaként jelennek meg, így tehát a közösség társadalmi emlékezete számára kialakulóban lévő narratív séma alapjait alkotják. Az interjúkban és hétköznapi beszélgetésekben újra és újra visszatérő narratív sémák a délszláv háborús emlékeket tematizálják. Vannak témák, amelyek megjelenhetnek akár hétköznapi beszélgetések során is, mások viszont csak kerülő utakon vagy egyáltalán nem hozhatók szóba. Az interjúk összevető elemzése megmutatja, hogyan zajlik ez a tematizáció a közösségben. Így az individuális emlékezet szintjéről elmozdulunk abba az irányba, hogy megfigyelhessük a közösség társadalmi emlékezetének alakulását.

Primadonna-paradigma

Heltai Gyöngyi

Blahától az „isteni Zsazsáig és Carola Cecíliától a Honthy-féle Cecíliákig”

Mottó: „Operettprimadonna! Ő mindig a felhők közül száll alá, mindig szükségszerűleg tüneményszerű – ahogy kívánja ezt minden operett házi törvénye és ha úgy tetszik – a ’huszárreglama”.

A primadonna paradigma feltételezésem szerint a tizenkilencedik század második felétől működött: egy híres primadonnák egymástól örökölt és egymásra utaló szerepei által szövődő intertextus háló, mely a magyar zenés szórakoztató színházban nemcsak sikert generáló, hanem kulturális jelentéseket közvetítő eszköz is volt. E nemzeti és városi identitás építéséhez is kapcsolódó utalásrendszer működésének leírását és néhány szálának felfejtését kísérlem meg.  

A primadonna szerepkör kiemelkedése annak volt köszönhető, hogy a XIX. századi zenés színházi szórakoztatás első számú modellje nálunk is a francia, pontosabban az Offenbach operett volt. Miként Csáky Móricz is utalt rá az operett kulturális funkcióit vizsgáló kötetében, a párizsi premier után nem sokkal magyar vidéki társulatok is bemutatták e zenéjükben és librettójukban igényes darabokat, melyek dramaturgiai középpontjában a primadonna állt. Offenbach saját színházában az 1856-ban megnyílt Théâtre des Bouffes-Parisiensben Hortense Schneider testesítette meg e győzedelmes nőtípust, mely a birodalmi tudatot építő, Londonnal a világkiállítások műfajában versengő, Haussmann báró által a modernitás elvei szerint átépített francia főváros egyik jelképe lett. Uralkodók is lelkesen nézték őt A gerolsteini nagyhercegnő arisztokrácián ironizáló előadásában. A primadonna a férfiak számára a vágy elérhetetlen tárgya volt, a vonzó, a „bevállalós” nőé. Másfelől jelentette a vélt jogaiért botránnyal is harcoló vagyonos üzletasszonyt, aki a nők számára a tömegszínházi szférában is megvalósítható karriert reprezentált.

A kontinuitás szimbolikus konstrukciói Mária Terézia koronázási ünnepségén

M. Varga Benedek

Amikor a történetírás az 1960-es évek körül elkezdett érdeklődni a kulturális antropológia eszköztára és tapasztalatai iránt, elsősorban az a cél vezérelte, hogy a történetírás fókuszát, amely hagyományosan a társadalom elit csoportjaira irányult, régmúlt korok mindennapi szereplői felé fordítsa. Ez új forráscsoportok feltárását hozta maga után. A történészek ekkor fordították figyelmüket - újonnan vagy új formában - a plébániai anyakönyvek, inkvizíciós iratok, bírósági jegyzőkönyvek, naplók és levelezések felé. Ebből az indíttatásból születtek meg az első monumentális falumonográfiák, háztartás- és családtörténetek illetve az alsóbb társadalmi rétegek hit és gondolatvilágát feltáró munkák. A fenti okok miatt a történészek antropológiai módszerekkel már jóval ritkábban fordultak az elit felé. Ez a dolgozat viszont egy olyan kísérlet, amelyben antropológiai megközelítésekkel vizsgálom a 18. századi Magyarország királyi rítusait, pontosabban Mária Terézia 1741-es koronázási szertartását.  

A családi albumoktól a Facebook-os önreprezentációkig

Tóth Eszter Zsófia

Írásom első felében munkások fényképalbumait mutatom be, a hozzá fűzött történetekkel együtt, kitérek a korabeli életmód-átalakulások fotóreprezentációira, a fogyasztás átalakulására, cikkem második felében beszélek arról, hogyan alakítja át a gyermekek generációjánál a facebook-os önreprezentáció a képek használatát, a megváltozott kommunikációs rendszer az emlékezeti aktusokat.
A közösséget összetartó múlt többek között a személyes elbeszélések útján válik a közös, mediatizált tudás részévé. A társas szituáció jelentésalkotó hatással van a múlt megjelenítésére, így maga a fényképnézés aktusa is. A társalgó/társalgási emlékezet (conversational remembering) kifejezés az interakcióban zajló visszaemlékezésekre utal. Abból indulunk ki, hogy a szándékosan „kikeresett” emlékekben kifejeződik az emlékezés konstruktív természete (Kónya, 2000: 160). A társalgó emlékezés kifejezés arra (is) utal, hogy a beszélgetés célja a múlt együttes (re)konstrukciója.  

The sociological context of poverty

Ibolya Czibere

„Poverty and exclusion can be not on any account
tolerated in a well-off continent like Europe.”

A sociological approach to poverty: opposing paradigms

The sociological research on poverty, the theoretical and empirical knowledge accumulated contributes to identifying and interpreting poverty phenomena and - as a server of social policy – it takes an active role in actions implemented for the moderation of destitution, also in the elaboration, introduction of diverse social, social policy projects, and impact studies. In these fields the science of sociology mostly exploits functionalist and conflict-paradigms. Hereunder, the focus falls on these paradigms, the relevant theory of „poverty culture” by Lewis, the category of underclass, the mechanisms of social seclusion and the model of life cycle are also mentioned.  

Egyetemek vonzó és kibocsátó hatása a DPR alapján

Hegedűs Roland

A tanulmány fő célja, hogy a 2012-ben fölvett DPR adatbázis alapján megvizsgáljam a legmagasabb hallgató számmal és legszélesebb szakmai választékkal rendelkező felsőoktatási intézmények vonzáskörzetét, továbbá az, hogy ábrázoljam a hallgatók mozgását az anyaintézményükből végzésük után. A területi ábrázolást megnehezíti az, hogy a vidéki egyetemek és főiskolák esetében nagyarányú összevonás tapasztalható, míg Budapest esetében ezen koncentráció nem történt meg. Ebből következően a tanulmányban a teljesebb átláthatóság érdekében egyes esetekben a budapesti egyetemek, főiskolák adatait összevontam. 
Az ország egészét behálózzák a településközi vonzáskörzetek és az egyes települések vonzáskörzetei hatást gyakorolnak egymásra (Beluszky, 1981). Általánosságban elmondható, hogy az egyes települések népességükkel arányosan vonzzák a környezetüket, de természetesen fellelhetőek kivételek is. Az egyes esetekben nehézségeket okoz az egyes vonzáskörzetek közötti határ megállapítása (Turáni, 1972). Az egyes vonzáskörzeteket nagymértékben befolyásolja a város és a hozzávezető úthálózat minősége és kiépítettsége (Simon-Tánczos-Szabó, 1978). Az úthálózat nagymértékben befolyásolja az oktatási vonzáskörzetet is, mivel a tanulók általában a könnyebben, gyorsabban elérhető településeket részesítik előnyben. A vonzáskörzet vizsgálata fontos társadalomföldrajzi szempontból, továbbá mert a vonzáskörzet befolyásolja a város egészségügyi, kulturális, gazdasági szerepét is (Bujdosó, 2004).

Inside borders

Janos Mazsu

Jewish settlement in banned cities: Jewish immigration in Debrecen (Hungary) in the periods between 1790-1870

Most of the free royal cities and all mining cities of Hungary banned Jewish in-settlement by 1840.
Nevertheless, in my research I was first focusing my attention to the turn of the 18th and 19th centuries, because in effect the roughly 50 years preceding the settlement permits for the inner areas of the indicated cities saw several waves of Jewish immigration in Hungary. However, it was the first important stage of mutual acculturation of the above-mentioned urban societies and Jewish communities. It was a period of time that is essential for the understanding of urban settlement, the subsequent integration and the controversial processes of assimilation/dissimilation  and intra-urban spatial segregation.  
The closing date of our study falls on the year of 1870 because my intent was to do an extensive survey of space and society structures relying on the data of the poll taken in that year, or to be more precise on the basis of the analytic sources of the Geoinformatic Social History Database of Debrecen (GISHDD) created by the digital processing of the manuscript maps and the statistical sheets of the age in Debrecen.

A szocializmus 19. századi morfológiai megközelítése

Nagy Levente

A szocializmus története tulajdonképpen a szocializmusok története, nem pusztán azért, mert a szocializmus, más fogalmakhoz hasonlóan poliszemikus, azaz plurális jelentéssel, az értelmezések sokféleségével rendelkezik, hanem azért is, mert az egyes értelmezések között komoly rivalizálások, kibékíthetetlennek tűnő ellentétek húzódnak. A proto-szocialisták, a marxizmus hívei, a szindikalisták vagy a brit fabiánusok nézetei között komoly választóvonalak húzódnak, mint például az, hogy a szocializmus tana erkölcsi értéken vagy empirikus doktrínán nyugszik, vagy, hogy az individualista versengésen nyugvó kapitalizmus ellenében a reform vagy a forradalom ígéretesebb eszköz a szocialista célok elérésére. Más szavakkal, az evolúció vagy revolúció, azaz a hosszú távú „fokozatosság”, vagy a rövid távú, radikális változtatás tűnik ígéretesebbnek. A szocializmus jelentésének sokféleségéhez járul hozzá az is, hogy a szocializmust vajon állami vagy társult struktúra mentén célszerűbb elképzelni, hogy a tulajdon milyen mértékben legyen magán vagy közösségi. Mindenképp disztingváló szerepe van annak is, hogy a köztulajdon mennyire legyen központi, avagy decentralizált. (Wright, 1999: 13) 

Oldalak

ISSN
2063-6415