Az emberek térbeli mozgásának hátterében számos tényező állhat, Illés (2001) szerint a vándorlások általában a külső körülmények által befolyásolt szabad egyéni és néha csoportos akarat eredményei, melyekre a makroszintű folyamatok mellett az egyéni életút egyes fázisváltozásai is hatnak. A szakirodalom alapján Lados (2018) összegyűjtötte, hogy a migrációs döntések min alapulhatnak, ez alapján beszélhetünk egyéni tényezőkről (pl. tanulmányi célú mozgás), természeti tényezőkről (pl. árvizek), gazdasági okokról vagy politikai tényezőkről (pl. háborúk). A dolgozatban a migrációs döntések meghozatalának hátterében kiemelt szerepe van az egyéni szempontoknak, a családnak, a gyerekek jövőjének, valamint a gazdasági-társadalmi tényezőknek, mivel vándorlásukat a gazdasági válság idézte elő. Ugyanakkor a gyerekek valójában nem döntenek maradásukról vagy migrációjukról, még ha a háttérben szem előtt is tartja érdekeiket a család.
A disszertáció témája a kettős állampolgárság intézményének egy különleges változatát vizsgálta. A tanulmány egyik fő felvetése, hogy a középszintű országok (vagyis se nem a világ vezető hatalmai, se nem a periférián találhatók) állampolgárai helyzetük javítása érdekében különböző eszközök bevetésével a legerősebb országok állampolgárságát törekszenek megszerezni. Ezzel azt remélik, hogy a globális munkaerőpiacon jobb pozícióhoz jutnak vagy/és vészhelyzet esetén menedéket nyerhetnek az adott országban, valamint az állampolgársággal, jó útlevéllel könnyebben utazhatnak külföldre, mint az eredetivel, ami legtöbbször vízumköteles.
Gyakran tapasztaljuk, hogy az azonos családban felnővő testvérek személyisége teljesen eltér egymástól, pedig szüleik ugyanabban a családi környezetben, megegyező elvek és értékrend mentén nevelik őket. A közvélekedés szerint a legidősebb testvér általában vezető szerephez jut családon belül, ő szolgál viselkedési mintaként kisebb testvérei számára. A legkisebbek gyakran dacosak, akaratosak, hiszen meg kell küzdeniük a szülői figyelemért, az érvényesülésért, ugyanakkor sokszor túlkényeztetettek is. A középső gyerekek talán a legalkalmazkodóbbak, hiszen ők szinte egész gyermekkorukat testvéreik „szorításában”, kisebb és nagyobb testvéreikhez folyamatosan alkalmazkodva élik.
„Ne harcoljatok! – A harc és versengés mindig kárt okoz a fajnak és nagyon sok módotok van az elkerülésre! Ez a természet tendenciája, ami nem teljesül mindig tökéletesen, de mindig hatékony. Ez a jelszó hangzik felénk a bokorból, az erdőből, a folyóból és a tengerből. Azért tehát egyesüljetek, gyakoroljátok a kölcsönös segítséget! Ez a legbiztonságosabb mód, amelynek segítségével mindegyik megszerezheti magának a legnagyobb biztonságot, a létezés és a testi, szellemi és erkölcsi haladás legerősebb biztosítékait. Ezt tanítja a természet és ezt tették mindazok az állatok, melyek a saját osztályukban a fejlődés legmagasabb fokára eljutottak. Ezt tette az ember, a legprimitívebb ember is és ezért érte el az ember azt a fokot, amelyen mi állunk.” (Kropotkin 1924: 59)
Hat-e, s ha igen, hogyan hat a kultúra a társadalomra? Nathan Nunn és Leonard Wantchekon tanulmánya nem kisebb célt tűzött maga elé, minthogy megvizsgálja, az afrikai földrész lakóiban, valamint a gazdaságban máig nyomot hagyó – ám mintegy 100 éve befejeződött – rabszolga-kereskedelem hatásait, az egyének kulturális, normakövető, hiedelmekkel és értékekkel kapcsolatos gondolkodása, viselkedése terén. Céljuk kideríteni az okokat, amelyek az Afrikán belül megmutatkozó történelmi bizalmatlansághoz vezettek a helyi kormányok vagy önkormányzatok (politika), a kisebb lakóközösségek (szomszédok) irányába vagy akár a családi kapcsolatokon belül, s amelyek mind a mai napig befolyással lehetnek a gazdasági fejlődésére. Nunn és Wantchekon hipotézise abból a Nunn által írt korábbi tanulmányból indul ki, amely ok-okozati összefüggést mutatott ki a 400 éves rabszolga-kereskedelem, valamint az afrikai lakosság mai jövedelmi viszonyai között, a rabszolga-kereskedelem hosszú távú gazdasági hatásait vizsgálva (Nunn, 2008).
A válságszociológia alapkérdése, hogy vajon mely egyéni és társadalmi faktorok kombinációja határozza meg a túlélést egy élet-halál helyzetben? Ilyen élet-halál helyzetre alkalmas példa a Titanic katasztrófája.
A Titanic 1914. április 14-én ütközött neki egy jéghegynek, majd 2 óra és 40 perc leforgása alatt elmerült az Atlanti-óceán habjaiban, okozva ezzel 1517 ember, azaz utasai közel 2/3-ának (teljes létszámuk, legénységgel együtt: 2223 fő volt) halálát. Ez volt a boldog békeidők történelmében a leghíresebbé vált tengeri katasztrófa. Annál is inkább, mert korában élen járó technikai felszereltsége, tapasztalt legénysége miatt általánosan elterjedt volt a gondolat, miszerint a Titanic „elsüllyeszthetetlen”. Napjainkban is valóságos mítosz lengi körül a katasztrófát.
