EMLÉKKÉPEK, BESZÉLGETÉSTÖREDÉKEK

Bevezető gondolatok a Szabó Ildikóra emlékező írásokhoz

„A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat,
a legnagyobb emberi próba és szerep.” (Seneca)

A méltatást a kötet kiadására vállalkozó közösség nem az utólagos okoskodás attitűdjével tette, sokkal inkább azért, hogy árnyaltabb képet adjon egy jelentős oktatóról, érzékeny és hajlíthatatlan személyiségről, mely konfliktusok eredője volt. Ezekről – ismeretségünk évtizedei során – többször beszélgettünk, vitatkoztunk, két dologról azonban nem: az egyik a halál, a másik a barátság, hiszen többnyire szakmai kérdésekről esett szó. Mérlegeltük egymás érveit, de az autonómiánkról sosem mondtunk le. Ugyanakkor számos hasonló tudás- és olvasmányélmény alapján mindketten vallottuk: az ember értelmet kereső lény.

A demokratikus politikai szocializáció

MURÁNYI ISTVÁN

Mivel Szabó Ildikó tudományos munkásságáról, fontosabb munkáiról több kiváló elemzést és visszaemlékezést2 olvashatunk, ezért a következő oldalakon egyfajta „szubjektív szakmai emlékezetre” vállalkozunk. Ildikót nem csak a több diszciplínához kapcsolódó szaktudományos érdeklődés, hanem a világ (és társadalom) képét formáló, személyes életútját meghatározó, közelmúltbéli hazai történelmi folyamatok és események is befolyásolták. Az írásban és szóban megfogalmazott visszatekintések mindezt egyértelműen hangsúlyozzák, de szaktudományos könyveiben és tanulmányaiban nem szerepel az élettörténet egyetlen mozzanata sem. Ildikónál ezt nem csak a publikálás szabályai és az eredmények interpretálásának objektivitása magyarázza. Mint legtöbbünknél a saját múlt részletes elbeszélése, nála is kölcsönös bizalomra épült a személyes történetek kifejtése, azonban Ildikónál a verbális közlés egyfajta „rejtett” kezdeményezéssel párosult. (Ezt a budaörsi – majd később a budapesti – lakásában többször is tapasztaltam. A mindkettőnket érdeklő beszélgetéseket3 megszakította egy-egy kínálás (francia sajt és/vagy tepertőkrém), rövid megjegyzéssel kísérve: „Pista, tudom, hogy a sajtot és a tepertőt nagyon szereti”. Ildikó sokáig magázott, de ezt mindig megbecsülésként és nem lekezelésként éreztem, hasonlóan a későbbi tegeződéshez.

„Én már ovis koromban részt vettem az ellenzéki mozgalomban”

CSANÁDI MÁRIA

Nem vagyok a szavak embere, ezért énekelni fogok: Nem, mégsem, csak felsorolom, bár még mindig tudom gyerekkorom összes mozgalmi énekét. A nagy vezetőről szólókat: Rákosi a legjobb apa, minden dolgozó a fia; vagy Rákosi pajtás bennünket, győzedelmes útra vezet; vagy az érctorkok harsogva zúgják a szélnek felszabadítónk Sztálin nevét; de tudom még azokat is, amelyek gyerekkoromban hibásan rögzülteket: a MINTA mókus fenn a fán-t, az évek szállanak KANYÁRI fák alatt. De megmaradt Sztálin kedvenc dala is a Szuliko, és annak csúfondáros kifordítása: az eresz alatt fészkel a zsiráf, cérnaszálon csüng az elefánt, száraz ágon turbékol a vaddisznó, jaj de szép madár a víziló.

„Az igazság, az igazság érvényesülése, az igazság képviselete foglalkoztatott…”

RIGÓ RÓBERT

Jórészt Szabó Ildikónak köszönhetem azt, hogy a felsőoktatásban dolgozok és kutatok. Ő indított el ezen a pályán, ösztönzött a doktori tanulmányok elkezdésére, egyengette kutatói érdeklődésemet, formálta módszertani tudásomat, szemléletmódomat. Ildikót elsőszámú mesteremnek és mentoromnak, barátomnak tartom, és ez már nem fog megváltozni.

Ahogy teltek az évek

Ildikót az utolsó hónapokban, napokban és órákban az éltette, hogy a könyvét befejezze: utolsó tudatos pillanatáig versenyt futott érte a halállal. Bár a Csákó Misi által bevitt laptopon már nem tudott tovább írni, mégis, azt mondhatjuk, hogy ő győzött. A könyv elkészült, az Ildikó iránti tiszteletből a L’Harmattan Kiadó által vállalt hihetetlen gyors és minőségi munka folytán. Az utolsó néhány oldal történeteit, amit Ildikó már nem integrált a főszövegbe, néhány sorrendi változtatástól eltekintve úgy hagytuk, ahogy ő tervezte. Ahol a sajtó alá rendezés részemről szerkesztői megjegyzéseket igényelt, ott az – a könyv tartalmához illeszkedve és a barátság okán is – személyes hangvételű.

Búcsú

Ildikó többször meghalhatott volna élete során: akkor, amikor hatévesen belecsúszott a csatornába és csak harmadszori felbukkanásakor sikerült az úszni nem tudó apukájának kihúznia; amikor anyukájához hasonlóan mellrákja lett; és amikor vírusos agyvelőgyulladással hetekig tartó mély kómában volt. Szépen el is aludhatott volna, de nem tette. Ildikó nagyon szerette az életet és élni akart. Ezért csodát művelt, és cserébe kapott még éveket az élettől. Fantasztikus élmény volt tapasztalni, ahogy a tudatába lassan visszatértek az elemi, majd a bonyolultabb fogalmak, újra tanulta a kifejezéseket, a számítógépet, és Aranka segítségével fizikailag is helyrejött. Újra családja, barátai, kollégái és tanítványai körében lehetett és alkothatott, és mi szerethettük. 2013-ban újra beteg lett és egyre jobban terjedt benne a rák. A keddek megint aktuálisak lettek. Hősiesen járt keddenként az embertelen kezelésre, az empátiát nem ismerő orvoshoz, s tűrte, hogy a gyógyulás érdekében az tárgyként kezelje. De a többi napon tárgyból megint emberré varázsolta magát, és amíg csak bírta, kihasználta az életet. Sok öröme volt. Béláékkal minden nap skype-olt, Péter hozta hozzá Simont, akivel jókat beszélgettek, büszke volt Péter kiváló írásaira, örült annak is, hogy láthatja, és hogy Péter átvette Dávidék elutazása után a családfői feladatokat; Amíg itthon voltak, Dávid és Suzana sokat voltak vele, rendszeresen hozták Tamást és Annát, és vitték őt Suzi szüleihez, Ceske Budejovicébe, távoli országokba, aztán később Izlandra is többször utazott. Megismerhette és megszerethette Léna Attiláját, aki a kórházi látogatások alkalmával egyszer csak lecserélte a Korányiban bedöglött mikrókat, Péter Kingáját aki maga sütötte kenyeret hozott neki ismerkedéskor, meg örömteli leveskéket a kórházba, hogy Ildikó nehezedő torkán valami finom lecsússzon. A mátészalkai barátok is eljöttek minden jóval megpakolva, hogy Ildikónak örömet okozzanak. Velünk, barátokkal mozizott, scrable-zett, sétált, beszélgetett, s a barátokká vált munkatársaival és tanítványaival kiváló műveket alkotott. Margitkával már régóta, Arival pedig a betegsége során nagyon szoros barátság alakult ki. Ildikó azt mondaná utólag is, hogy mindez az öröm megérte.